Ui:A kövi rész holnap, vagy ma estére várható! Jó olvasást. ~Niki~
Reggel hat óra. Csörög a telefon. Még nem akartam felkelni, hiszen alig aludtam valamit. Azzal hitettem magam, hogy a mai nap lesz a legjobb az életemben, hiszen ma láthatom a Kávéház igazi tulajdonosait. Gyorsan kimásztam az ágyból, felvettem a mamuszom, majd becsoszogtam a fürdőbe. Gyorsan letusoltam, magamra csavartam a törülközőmet, majd kislattyogtam szekrényem elé. Sokáig nézegettem, majd végül ezt választottam:
Feltettem egy minimális sminket is, majd megfogtam a kulcsomat és elindultam dolgozni. Út közben megnéztem az órámat. 6:45-öt jelzett. Gyorsabbra szedtem a lépteimet, mert még két utca volt vissza. Ezután már simán odaértem. Beléptem, és az volt a z első dolgom, hogy megcélozzam a barátnőmet Lizzie-t, hogy megkérdezzem megjöttek- e már a tulajdonosok.
-Lizzie! Szia!-szóltam oda neki.
-Szia Melanie!-köszönt vissza, majd összeölelkeztünk. Nálunk így szokás egymást köszönteni.
-Na? Ki vele! Itt voltak már a tulajok?-kérdeztem izgatottan.
-Nem...-szontyolodott el Lizzie.
-Nééézd!! Ott jönnek!!-kiáltottam a fülébe.
-Gyere gyorsan! Öltözzünk át!-parancsolt rám.
-Igen is főnök!-röhögtem el magam.
Miután átöltöztünk bementünk a konyhába. Ott megláttuk Mike-ot, ahogy velük beszélget. Mikor idenézett intett, hogy menjünk dolgozni. Mi szót is fogadtunk neki. Tettük a dolgunkat amikor egyszer csak az egyik tulaj nekem nem jött és pont kávét vittem ki a 3-as asztalhoz. Pont a pólójára borult a kávé.
-Uh!... Én...Én nem akartam! Elnézést!-makogtam össze-vissza.
-Nincs semmi baj...-mondta volna de közbevágtam.
-De igen is van.- fogtam a fejemet az idegességtől.-Esetleg meghívhatom egy ebédre az urat? Ha szabad kérdeztem, de persze csak kárpótlásul.-kérdeztem és makogtam, min akinek egy dugattyú van a seggében.
-Hát..-vakarta meg a tarkóját.-Elfogadom.-jelentette ki.
Erre én egy nagyot sóhajtottam, mert egy kő esett le a szívemről.
-Amúgy Melanie vagyok.mutatkoztam be.-A főnök helyettese és felszolgáló.
-Örvendek. Én Niall...Horan, Niall Horan vagyok.-mondta akadozottan, majd kezet ráztunk.
Odakísértem egy asztalhoz, persze a legelőkelőbbhöz.
Miután leült, felvettem a rendelését, és kivittem neki. Ebből állt a rendelése: 3 hamburger, 2 CocaCola és egy koffein mentes kávé. "Ez aztán sokat eszik! És meg sem látszik rajta!" Gondoltam magamban.
-Megjött a rendeléés!-jelentem meg előtte, majd letettem a tálcát a sok étellel.
-Köszönöm!-mondta.
-Nincs mit!-mosolyogtam kedvesen. Csodák csodájára visszamosolygott! "Milyen mosoly! Atya-gatya! Ez egy szexisten!" Gondoltam és még nagyobb mosoly húzódott a számra, ahogy láttam mennyire ízlik neki az étel.
-Mit vigyorog ennyire?-kérdezte.
-Először is: Kérem ne tegezzen, mert én vagyok a munkás. Másodszor: Azon vigyorogtam annyira ahogyan eszik.-jelentettem ki boldogan.
-Ja! Értem! De akkor te se magázz engem! Oké?-mondta mosolyogva.
-Rendben.
-Írtó finom ez a kaja!-jelentette ki teli szájjal.
-Örülök, hogy ízlik.-mondtam, és ebben a pillanatban rezegni kezdett a telefonom.
-Elnézést, de ezt fel kell vennem, az anyukám hím.
-Menj nyugodtan.
Felálltam és egy hálás pillantást vetettem felé.
-Anyu?
-Kicsim, apád kórházban van!-jelentette ki elcsuklott hanggal.
-Hogy mi??-kérdeztem rémülten.-Mégis mi baja van? Azonnal oda megyek, csak mondd meg, hogy melyik kórház!-csuklott el a hangom.
- A fővárosi Nagy Kórházban vagyunk. Szívrohama volt.-mondta már majdnem sírva.
-Azonnal indulok! Várj meg ott ahol vagy!-parancsoltam rá.
-De a munkád kicsim!-aggódott a munkám miatt.
-Nyugi anyu, Mike biztos megérti!-nyugtattam le, nehogy most meg a munkám miatt aggódjon.
-Rendben, te tudod kincsem. Akkor majd gyere! Puszi!-köszönt el.
-Szia anyu! Majd megyek!-ezzel letettem és futottam Niall-hoz, hogy odaadjam neki a pénzt, és hogy elbúcsúzzak tőle.
-Niall! Sajnálom de el kell mennem, tessék itt a pénz, fizesd ki!-mondtam lihegve.
-Mi? Miért kell elmenned?-kérdezte furán.
-Apukámnak szívrohama volt.
-Sajnálom, nem tudtam...Fúú akkora egy barom vagyok!-kezdte volna magát szidni, de közbeszóltam.
-Nem! nem tudtad! Ne hibáztasd magad!-erőltettem egy mosolyt magamra.
-Oké...Ha te mondod.-sóhajtott egy nagyot.
-Na szia!-kiabáltam már neki vissza Mike ajtaja elől. Ő csak intett egyet.
Bekopogtam Mike-hoz.
-Igen!-hallatszott a válasz.
-Szia Mike! Azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e el tudnál MOST engedni.-kérdeztem kicsit fura fejjel.
-Szia. Miért?
-Apa kórházba került.
-Úr isten! Sajnálom! Mi baja?
-Szívroham.
-Akkor menj, öltözz át és sipirc!-adta át az utasítást.
-Köszönöm Mike! Nem is tudom mi lenne velem nélküled!-ugrottam a nyakába.
-Na! Siess!-ahogy ezt kimondta, már indultam is kifelé, de olyan gyorsan, hogy ki sem tudta volna mondani, hogy fapapucs.
Gyorsan átöltöztem, utána ki a hátsó ajtón, és egyenest a kórházba vettem az irányt. Odaértem. Azonnal odamentem a recepcióshoz.
-Jó napot!-köszöntem.
-Jó napot! Maga bizonyára Miss. Clark.
-Igen. Apám?
-19-es kórterem 2. emelet.
-Köszönöm!
Amint kimondta a kórterem számát már futottam is. Amint megláttam anyát a kórterem előtt azonnal a nyakába ugrottam.
-Anyu!
-Mel!
-Apa? Hogy van?
-Az orvosok azt mondták még egy-két napig bent kell maradnia.
-Oh...Az nem jó. Ugye?
-Nem.
-Mi baja van?
-Nem tudni. A dokik nem mondtak még semmit.
Újra átöleltem. Éreztem, ahogy egy könnycsepp vándorol le az arcomon, és anyu ruhája issza be azt. Aztán még egy, még egy és egyre több lett belőlük.
-Hé. Cshhh... Ne sírj! Nem lesz semmi baj.
Másnap:
Korán reggel keltem. Nem bírtam aludni a tegnap történtek miatt. Szokásomhoz híven kimásztam az ágyból, elmentem tusolni, magamra csavartam egy törülközőt, majd megint beálltam a szekrény elé. Sok idő után erre esett a választásom:
Feltettem a minimális sminket, majd felkaptam a táskámat, és siettem a kórházba apához.Mikor odaértem akkor rögtön kiszúrtam anyát, ahogy ott ül az egyik széken fejét lehajtva.
Anya?-kérdeztem furán.
-Melanie!-Állt fel és ölelt át.
-Mi van vele?-kérdeztem ilyedten.
-Megműtik.
-Miért? Mi baja van?-törtem ki magamból.
-Az orvos csak annyit mondott, hogy meg kell műteni.
Éppen ekkor lépett ki a doki.
-Doki! Mi van apámmal?
-Nem tudjuk, de meg kell műtenünk. Valószínű, hogy rák.
De apa nem is dohányzott!
-Igen, tudjuk. A rák magától is kijöhet akármelyik szervezeten.
-Mikor műtik?
-Amikor szabad lesz a műtő, azaz 1 óra. Addig bemehetnek hozzá, de csak fél órára!-mondta parancsolós módon.
-Rendben.-mondtuk egyszerre.
Bementünk hozzá. Ott feküdt tehetetlenül, infúzióval a kezében.
-Szia.-mondtuk.
-Sziasztok.
-Hogy vagy?
-A koromhoz képest egy kicsit jobban.
-Az jó.
"A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb."
-Apa.
-Igen?
-Szeretlek.
-Én is!-húzott magához.
Melanie apja /Tom/ szemszöge:
"Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok meghalni. De ha már meg kell halnom, olyas valaki helyett haljak meg, akit szeretek."
-Melanie. Vigyázz anyádra helyettem is.
-Apa nem hagyhatsz itt! Így nem!
-El kell mennem. Érzem. Drágám.
-Igen Tom?
-Vigyázzatok magatokra! -------------------------------------
A szemeim lassan lecsukódtak, nem éreztem semmit. Annyi volt az utolsó emlékem, hogy Melanie hívja az orvost. Az orvos pedig próbált újraéleszteni kevés sikerrel.
------------------------------ -------------------------------------------------- --------------------------------------------
Melanie szemszöge.
-Apa!! Neeee!!!-borultam anyu vállára.
-Tom!!-sírta el magát anya.
-ORVOST!!!!-mihelyst ezt kikiáltottam már jött is az orvos. Az újraélesztőgéppel próbált rajta segíteni, de nem sikerült. Mi csak álltunk a kórterme előtt és néztük ahogy letakarják. Miután elbúcsúztuk tőle, hazamentünk. Gyorsan levágtam mindent az asztalra, majd ruhástól befeküdtem az ágyba. Szerintem olyan tizenegy óra körül lehetett, mikor elaludtam.
"A gyermekkor nem egy bizonyos korig tart, hogy aztán a gyermek felhagy a gyermeki dolgokkal. A gyermekkor az a királyság, ahol senki sem hal meg."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése